László szemei kipattantak. Félelmetes nyugalom járta át a testét és elméjét. Néhány percig mintha nem tudta volna irányítani végtagjait, csak feküdt. Aztán nagy sóhaj kíséretében felült. Gondolatai cikáztak, bizonyosan tudta, hogy ez lesz az utolsó napja, aznap meg fog halni. Körül-belül egy hónapja kapta az információt a megbízhatóan működő halál-előrejelzéssel foglalkozó techcégtől. Nem tévedtek még, a szolgálatukat értékelő visszajelzések alapján. Rengetek téma jutott eszébe, vajon jó ötlet volt-e kérni a cég szolgálatait, nem lett volna-e jobb, ha nem tudja előre halála napját. Hirtelen más jutott eszébe: biztosan megtette, amit meg akart még életében; könnyek gyűltek szemébe. A szomorúsága váratlanul, ideiglenesen eltűnt, arra gondolt, hogy így legalább volt ideje felkészülni, megtölteni izgalommal utolsó heteit. A hálószoba ajtaja felől hangokat hallott. Vett még egy nagy levegőt.

-Fent vagyok, gyertek! -olyan közömbösen sikerültek első szavai.

A zajok folytatódtak, és csak egy bő perc után nyílt az ajtó, felesége lépett be.

-Drágám, nem is tudom, hogy.. – hangja megremegett.

László felpattant, feleségéhez sietve szorosan megölelte. Még mielőtt sírni kezdtek volna, a férfi kedves mosollyal párja szemébe nézett.

-Csak vidáman! -László hangja is gyengének tűnt, de nem tört meg. -Azt szeretném, hogy ne szomorkodjuk túl a mai napot. Félek, hisz tudod, de főleg azért, mert én megyek, Ti pedig itt maradtok, félek, hogy nehéz lesz, de pont ezért a mai nap ne az elmúlásról szóljon.

Felesége letörölt néhány csepp könnyet, és próbált mosolyogni. -Igen ezt beszéltük, készültünk rá, de nem lehet elképzelni, milyen is lesz az utolsó nap. Mit szeretnél, hogyan tovább?

-Sokat beszéltünk tényleg, még többet gondolkodtam. Azt hiszem szeretnék egy ideig egyedül lenni, szembenézni magammal, a halállal. -szemét lesütve osztotta meg kérését a férfi.

-De, hogy hogy? Nincs sok időnk, és nem szeretnél minden percet velünk lenni?? -Felesége elhúzódott tőle. -Pecázni is elmennél még, vagy kártyázni a haverokkal?

László csak egy nagy sóhajjal tudott válaszolni. Pár másodpercig csak néztek egymásra, talán vártak a másikra, hogy folytassa a beszélgetést, de nem tudtak mit mondani. 2 gyerek rohant be a szobába és az ágyon ugrálva figyelték szüleiket.

Apa és anya még egy hosszúra nyúló pillantás után mosolyogva fordultak gyermekeik felé.

László leülve az ágy szélére, boldogan nézte csemetéit. -Sziasztok! Hogy aludtatok? Álmodtatok valamit?

A kisebbik fiú hevesen rázta a fejét, a nagyobb befejezte az ugrálást és apja mellé telepedett. -Apa, én azt álmodtam, hogy nem kell ma meghalnod.

László megölelve, egy puszit nyomott a fejére. -Édeske, nem kell meghalnom, hanem sajnos a mai nap az, amikor meghalok, az élet így hozta. Tudod régebben, nem volt még lehetőség ezt előre tudni, legtöbbször váratlanul történt meg. Se idő, se lehetőség nem volt elbúcsúzni a szeretett emberektől, az sokkal fájdalmasabb lehet. Nekünk volt egy hónapunk, hogy beszéljünk a halálról, a jövő terveiről, hogy mennyire szeretjük egymást.

-De apa, olyan sokat nem is beszélgettünk. -a kisebbik is csatlakozott a beszélgetésbe. -miért kellett akkor oviba menni, ha ki akartuk használni az időt?

-Nem akartunk minden rendszert felborítani, ezért jártatok továbbra is oviba, de mindig hamar elhoztunk titeket és sokkal több időt töltöttünk együtt, mint korábban. -László felesége kedvesen átkarolta a gyerekeket, miközben megbánóan nézett férjére. Gyertek, sütök nektek reggelit, hagyjuk apát egy kicsit, úgyis ezt kérte az imént.

László szívét melegség töltötte el, ahogy nézte családját távozni, különösen felesége édes mosolya adott megnyugvást.

Pár perc elmélkedés után, furcsa jelenséget tapasztalt, gázszag kezdte betölteni a szobát. László gondolatai cikáztak a fejében, hallotta, ahogy családja a reggelihez gyújtották be a sütőt. -Neee!

-Anyaaaa, mi lesz a vacsora, már nagyon éhes vagyok? -kérdezte izgatottan anyukájához futva kicsinye.

-Drágaságom, az, amit megbeszéltünk, hal, amit a legjobban szeretsz. -mosolygott megnyugtatóan az Anya. -Tudod, apa nemsokára megérkezik, biztosan valami finom falatot hoz, ahogy mindig szokott.

A fiú hallgatta a választ és hosszasan elgondolkodott, azon járt az agya, hogy valóban a hal-e a kedvence, és ha igen, miért alakulhatott így. Eszébe jutott, hogy nemrég nagyon ízlett neki egy másfajta étel, de nem tudta, mi volt az. -Lehetne, hogy most ne halat együnk, abból a másik húsból ennék, ami rágósabb volt, de izgibb, mint a hal. A hal uncsi, mindig azt esszük.

-Tudom, drágám, azért eszünk sokat halat, mert az való leginkább nekünk, és remekül passzol a Te fejlődő szervezetedhez, attól leszel nagy és erős.

-Nem lehetne mindkettő és akkor össze tudnám hasonlítani a két ízt? -reménykedve tekintett ősére a kis egyed, de nem kapott választ. Közösen sétáltak a tó partján, egy ideig csendben. A kicsi nem mert többet kérdezni, várta, hogy anyukája válaszoljon, közben a tájat figyelte. A hatalmas fákat, a messzire elnyúló kopár vidéket, alig látott életet és a nemrég megjelent fura korongot az égen is mintha egyre nagyobbnak látta volna.

Végül anyukája folytatta a beszélgetés: -Tudod fiam, nem olyan könnyű előteremteni az ételt, folyamatos harc az élet, van idő, mikor minden falatért meg kell küzdeni, apa már tapasztalt, ügyesen csinálja a dolgát. Ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy ne csak egyféle húst kapjunk, örüljünk, ha van egyáltalán mit enni.

Nem szegte a kicsi kedvét anya szomorú hangvétele, tovább érdeklődött. -Úgy tudom, egyesek nem is esznek húst, hanem zöldségeket fogyasztanak és attól is erősek, nagyok tudnak lenni. Ne próbáljuk ki mi is?

Anyukája nagyot nevet. -Ez vicces, aki zöldséget akar enni, csinálja, mi nem ilyenek vagyunk szerencsére, nem így vagyunk felépítve, nem tudnánk hús nélkül élni. Vagy gondolod a fogaid dísznek vannak? Egyébként egyre kevesebben is vannak a zöldségevők, mintha nem bírnák úgy a zordabb időket, mint akik rendesen esznek.

Váratlanul pulzáló süvítő hang vette körül őket és furcsa kődarabra hasonlító dolgok potyogtak az égből.

-Anya, ez miiii, sziklaesőt még nem láttam?! -A kicsi először bátortalanul, majd inkább izgatottan figyelte a történéseket. Kissé elszakadt anyja mellől és játékosan futkározott, kerülgetve a hulló égi morzsákat. -Ez nagyon vicces, próbálom kikerülni a zuhanó darabokat, jó kis játék!

A lezúduló tüzes eső mindent elsöpört, amit eltalált, sok helyen begyújtotta a még megmaradt növényzetet, állatokat terített le mindenfelé a környéken. A hangrobaj egyre erősödött, a föld is mintha remegni kezdett volna, porfelhő szállt fel, lassan alig láttát a tó túloldalát.

Anyukája ijedten tekintett körbe, menedéket és párját keresve a kialakuló zűrzavarban. -Drágám, jó csinálod, kerüld is ki a tüzes morzsákat, próbálok menedéket keresni. Talán apád is elbújt már és ezért nem ért még vissza.

Egy Ankylosaurus csorda futott el mellettük, menekültek a váratlan veszély elől, de nem tudták merre menjenek, mindenfelé káosz alakult ki, égő fák, bozótok, recsegés, ropogás, bömbölő állatcsordák vették körbe őket.

A kis húsevő a messziségben vette észre apját, aki rohanva közeledett feléjük, nem foglalkozott mással, csak hogy elérje családját, visszajusson hozzájuk. Ő is meglátta fiát, amitől plusz energiát érzett izmaiban, utolsó erejével felgyorsított, amennyire csak tudott.

-Van egy jó hírem, ma különleges lesz az este!

-Miért? -kiáltotta vissza mosolyogva kicsinye, kikerekedett szemmel figyelve apját, aki már-már visszaért hozzájuk.

A nagy húsevő egy nyakrándítással dobott családja felé valamit. -Ma sült halat vacsorázunk! BUUUUMMMMM!

Haver, nem értem az Életet…az oké, hogy sokszor nem igazságos, de annyi igazságtalanság, furcsasággal lehet találkozni. Kíváncsi vagyok a Te mit gondolsz majd, na mondom hogy volt.

Szerdán, munka után volt egy kis kedvem nézelődni erre-arra, igazából semmi céllal, csak elütni az időt, sétálni, megnézni lehete valami jóságot kapni, jóárasítva. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én igyekszem felmérni, hol, mennyiért kapható az, amit szeretnék megvenni, csakúgy azért nem veszem meg az első boltban, persze ha kiderül, hogy pont ott van legjobb ár, akkor visszamegyek. Szóval sétálgattam abban az új plázában, hmm, mi is a neve..várj csak, asszem Retro Csarnok…Nem voltál még? Sok ruhabolt, kávézó van benne, ahogy szokott az ilyen helyeken. Bementem az egyik cipőboltba, érdekes volt, mert valami nyitási akcióra számítottam, de ahogy néztem még drágábbak is voltak a csukák, mint máshol normál áron. Van egy kedvenc téli csizmám, amivel már régóta szemezgetek, de eddig mindenhol drágán láttam csak, bíztam benne, hogy majd így tavasszal jobb lesz a helyzet, de semmi. Viszont ekkor találkoztam ezzel a nővel. Elég király cuccokban volt, semmi hivalkodó, de olyan ruhákban, amiről akkor is meglátod, hogy ízlésesek, jól választotta össze a viselője. Az egyik sarokban ült, körülötte vagy tíz pár cipő, de nem viccelek…félcipő, csizma, alkalmi. Ott ült és csak nézte őket. Érdekes látványt volt és nem látszódott mit is szeretne. Nem akartam túl feltűnően nézni, így én is levettem egy cipőt a polcról és leültem „próbálni”; egy olyan helyre, ahonnan jól láthatom a nőt. Még egy jó darabig nem történt semmi, már kezdtem izgulni, mikor fog odalépni egy dolgozó, sürgetve, hogy ne üljek olyan sokáig vagy felajánlva nagyon kedves segítségét, de szerencsére nem voltam szem előtt. Tűnődtem, mi lehet a nő fejében, mire várhat, nem tudja melyik típusú lábbeli kell neki, de akkor miért választott ki annyit, miért nem gondolta át előre? Vagy talán Ő is az árakat szemléli, melyik lenne ár/érték alapján a legjobb vétel, és szimplán nem tud dönteni? Sietve érkezett hozzá egy eladó és hozott, mutatott még egy pár cipőt, ez sokkal másabb volt, mint amik már körül vették, egyszerűbb, stílustalanabb. Ahogy felnézett a nő, megláttam, hogy szemei könnyesek, nem olyan egyértelműen, de látszott rajta, hogy pityergett. Talán ennyire imádja a szép cipőket? Vagy esetleg ennyi szép cipőt nézeget, de nincs elég pénze, hogy egyet is megvegyen? Gondoltam már mindenre, de nem tudtam magam meggyőzni egyik ötletemről se. Igazából érdekes kérdés, hogy miért is foglalkoztatott egyáltalán. Ismerem magam, néha-néha szerek csak úgy nézni ki a fejemből, vizslatva mi történik a szemem előtt, apró kis fejezeteket elcsenni ismeretlenek életéből. Sokszor próbáltam kitalálni mi lesz a következő momentum; jobbra indul, balramegy, vár valakire az illető? De ezzel a nővel valahogy más volt. Lehet pusztán a kisugárzása, a jól összeállított ruhája miatt, volt valami, ami vonzotta a tekintete, de nem jöttem rá mi volt az pontosan; mindenesetre, amíg Őt néztem számtalan jelenet lejátszódott benne, mi lesz a következő fejlemény. 2 legvalószínűbbre szűkítettem a dolgot.

1, jelenetet csinál és gyorsan elviharzik, azt a rengetek cipőt meg otthagyja a dolgozókra; az az ötlet volt a fejemben, hogy ez a szórakozása a nőnek: sok terméket kipakoltat aztán tovább áll, ezzel bosszantva az alkalmazottakat.

2, megérkezik a férj/barát/udvarló és a nő kihasználva könnyes szemét ráveszi kedvesét, hogy vegyen meg ezt-azt. A nők legtöbbször elérik a céljaikat, vagy trükkökkel, vagy anélkül. Sok mindentől függ persze, mennyire nehéz dolga lesz: milyen kapcsolatban vannak; hol áll éppen szerelmi hullámvasútjuk, kinek milyen a pillanatnyi kedve, a másikhoz fűződő érzése. Feltételeztem a sírás már egy erősebb trükk lehet.

Ahogy az odds-okon járt az agyam, a távolból mintha emberi hangot véltem volna felfedezni, ami aztán egyre közelebbinek tűnt. Eltelt pár másodperc, mire ráeszméltem, hogy mellettem az egyik eladó kérdezi, hogy jó-e a méret, szeretném-e megvenni a cipőt. Álcám lelepleződött, muszályból felnéztem és kedvesem megráztam a fejem, hogy ez a cipő nem lesz ma az enyém. A hírre, hogy rajtuk marad, az eladó összeszedte a dobozt és tartalmát és ott is hagyott. Tudtam, hogy nem lenne érdemes tovább ott maradnom, gyanús lenne a bolti dolgozóknak és igazából a nő dolgai se érdekeltek már annyira, biztos voltam benne, hogy a 2 elképzelt lehetőség valamelyike fog történni, de hogy mikor, azt már nem akartam se megtippelni, se megvárni. Egy halk, de nagy sóhaj után, éppen indulni akartam, amikor a nő félreérthetetlenül felnézett és a boltba belépő (hasonlóan jól öltözködő) férfit követte, aki egyenesen a nőhöz lépett. Na, akkor marad a 2. verzió; mondtam magamban. Vajon mennyi idő lesz meggyőzni párját? Kicsit még várhatók, úgy voltam vele. Felálltam, hogy a megkezdett mozdulatom ne törjön meg és odaléptem a falhoz, nézni még más cipőket is, de figyelmem a párra irányult. Ahogy feltételeztem, a férfi lehajolt, megölelte a nőt, egy tiszta zsebkendővel megtörölgette szemét, súgott valamit párja fülébe, majd körül-nézett a sok cipőt szemlélte, majd ismételtem beszéltek valamiről. Úgy néztem, hogy nem sikerült a férfit meggyőzni, mert elkezdte összeszedni a cipőket és szépen visszapakolni a dobozaikba. Odasietett 2 eladó is, hogy segítsenek, velük is beszélt a férfi, miközben a nő ismét pityeregni kezdett, ahogy a pakolást nézte. Úgy gondoltam, hogy a férfi hozzám hasonló lehet, jól átgondolja, mit vesz és mennyiért, nem pedig kiad egy rakat pénzt, talán felesleges lábbelikért. Így járt a nő, kicsit drukkoltam a férfinak, nehogy beadja a derekát, ha a nő erőlteti a vásárlást, amire volt esély, mert magához hívta a férfit, ismét beszélgetni. A férfin az látszódott, hogy megértő próbál lenni és igyekezet szavaival megnyugtatni kedvesét. Közelebb hívta az egyik eladót és hárman beszéltek rövid ideig, látszólag egyetértésre jutva.

És tudod mi történt? Hmm? Szerinted 2 pár drága cipőt vettek meg? Hát nem, nagyon nem. Ahogy 3an egyeztettek, az eladó a bolt egyik félreeső sarkál odatolta a nő kerekesszékét…

Kemény János egy kietlen pusztaságban találja magát felébredés után, körülötte por, homok, néhány fűcsomó. KEMÉNY monoton megy előre, nem figyel igazán környezetére. A nap erősen süt. Egy idő után a távolban valami feltűnik, elsőre alig észrevehetően, csak annyi látszik, hogy van a messzeségben valami. Ahogy KEMÉNY közeledik szemét hunyorítva próbálja kivenni, hogy mi is lehet az. Mikor KEMÉNY megékezik látja, hogy egy férfi ül egy strand székben, mellette kis asztal, rajta papírok.

FÉRFI
Jó napot! Miben segíthetek.

KEMÉNY
Üdv! Ha nem sértem meg, maga kicsoda?

FÉRFI
Én vagyok itt a határőr.

KEMÉNY
Határ? Akkor azt hiszem, pont magát keresem.

FÉRFI
Valóban?

KEMÉNY
Szeretnék átlépni a végtelenen.

(tovább…)

Budapest belvárosában egy parkos részen, egy egyszerű, vaskeretes padon ül magába roskadva Jani, egy 20-as évei közepén járó fiatalember. Nem mozdul, mintha aludna. Kórházi köntöshöz hasonlót visel. Az idő szép, felhő nincs az égen. Egy nyári nap kora délutánján járunk.
Két férfi érkezik, Kálmán és István. Mindketten 30 körüliek, rajtuk nagyon hasonló ruházat. Sötét vászonnadrág, világoskék ing. Leülnek Jani mellé. Láthatóan ismerik őt. Jani a pad közepén ül, még mindig aludva, bal oldalára csatlakozik Kálmán, jobbjára István. Kálmán egy dossziészerűséget tesz az ölébe, néhány iratot vesz elő, azt böngészi át.
-Mit gondolsz? -Kálmán nem néz fel a kartonból, úgy érdeklődik kollégájától. (tovább…)

István és Gabi feszülten ül az első osztályú étterem egyik sarkában lévő asztalánál, mindketten csinosan, elegáns ruhában vannak, meg-megszakadva beszélgetnek.
-És hogy vezessük elő, mit gondolsz? -kérdezi az étterem ablakán keresztül a távolba merengő István feleségétől.
-Semmi különös, ne aggódj, ez egy örömhír, nem kell nagy feneket keríteni neki.
-Még hogy nem, apád a legkisebb részletekre is odafigyel és ha számára nem tetszőt tapasztal, akkor addig szervezkedik, furkálódik, amíg a kedvére nem formálja a helyzetet. Izgulok. -István izgalmát csak szavai mutatják, rajta kívülről nem látszik.
-Ugyan már, akkor hagyd rám…, én elő tudom úgy adni a szituációt, hogy kedvét lelje benne. Ismerem én jól Őt, tudom hol a gyengepontja.
-Jól van, de így sem vagyok nyugodt…oh, meg is jöttek. (tovább…)

írta és a szavakat rendezte Luzsányi Tamás

(tovább…)

(tovább…)