-Anyaaaa, mi lesz a vacsora, már nagyon éhes vagyok? -kérdezte izgatottan anyukájához futva kicsinye.

-Drágaságom, az, amit megbeszéltünk, hal, amit a legjobban szeretsz. -mosolygott megnyugtatóan az Anya. -Tudod, apa nemsokára megérkezik, biztosan valami finom falatot hoz, ahogy mindig szokott.

A fiú hallgatta a választ és hosszasan elgondolkodott, azon járt az agya, hogy valóban a hal-e a kedvence, és ha igen, miért alakulhatott így. Eszébe jutott, hogy nemrég nagyon ízlett neki egy másfajta étel, de nem tudta, mi volt az. -Lehetne, hogy most ne halat együnk, abból a másik húsból ennék, ami rágósabb volt, de izgibb, mint a hal. A hal uncsi, mindig azt esszük.

-Tudom, drágám, azért eszünk sokat halat, mert az való leginkább nekünk, és remekül passzol a Te fejlődő szervezetedhez, attól leszel nagy és erős.

-Nem lehetne mindkettő és akkor össze tudnám hasonlítani a két ízt? -reménykedve tekintett ősére a kis egyed, de nem kapott választ. Közösen sétáltak a tó partján, egy ideig csendben. A kicsi nem mert többet kérdezni, várta, hogy anyukája válaszoljon, közben a tájat figyelte. A hatalmas fákat, a messzire elnyúló kopár vidéket, alig látott életet és a nemrég megjelent fura korongot az égen is mintha egyre nagyobbnak látta volna.

Végül anyukája folytatta a beszélgetés: -Tudod fiam, nem olyan könnyű előteremteni az ételt, folyamatos harc az élet, van idő, mikor minden falatért meg kell küzdeni, apa már tapasztalt, ügyesen csinálja a dolgát. Ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy ne csak egyféle húst kapjunk, örüljünk, ha van egyáltalán mit enni.

Nem szegte a kicsi kedvét anya szomorú hangvétele, tovább érdeklődött. -Úgy tudom, egyesek nem is esznek húst, hanem zöldségeket fogyasztanak és attól is erősek, nagyok tudnak lenni. Ne próbáljuk ki mi is?

Anyukája nagyot nevet. -Ez vicces, aki zöldséget akar enni, csinálja, mi nem ilyenek vagyunk szerencsére, nem így vagyunk felépítve, nem tudnánk hús nélkül élni. Vagy gondolod a fogaid dísznek vannak? Egyébként egyre kevesebben is vannak a zöldségevők, mintha nem bírnák úgy a zordabb időket, mint akik rendesen esznek.

Váratlanul pulzáló süvítő hang vette körül őket és furcsa kődarabra hasonlító dolgok potyogtak az égből.

-Anya, ez miiii, sziklaesőt még nem láttam?! -A kicsi először bátortalanul, majd inkább izgatottan figyelte a történéseket. Kissé elszakadt anyja mellől és játékosan futkározott, kerülgetve a hulló égi morzsákat. -Ez nagyon vicces, próbálom kikerülni a zuhanó darabokat, jó kis játék!

A lezúduló tüzes eső mindent elsöpört, amit eltalált, sok helyen begyújtotta a még megmaradt növényzetet, állatokat terített le mindenfelé a környéken. A hangrobaj egyre erősödött, a föld is mintha remegni kezdett volna, porfelhő szállt fel, lassan alig láttát a tó túloldalát.

Anyukája ijedten tekintett körbe, menedéket és párját keresve a kialakuló zűrzavarban. -Drágám, jó csinálod, kerüld is ki a tüzes morzsákat, próbálok menedéket keresni. Talán apád is elbújt már és ezért nem ért még vissza.

Egy Ankylosaurus csorda futott el mellettük, menekültek a váratlan veszély elől, de nem tudták merre menjenek, mindenfelé káosz alakult ki, égő fák, bozótok, recsegés, ropogás, bömbölő állatcsordák vették körbe őket.

A kis húsevő a messziségben vette észre apját, aki rohanva közeledett feléjük, nem foglalkozott mással, csak hogy elérje családját, visszajusson hozzájuk. Ő is meglátta fiát, amitől plusz energiát érzett izmaiban, utolsó erejével felgyorsított, amennyire csak tudott.

-Van egy jó hírem, ma különleges lesz az este!

-Miért? -kiáltotta vissza mosolyogva kicsinye, kikerekedett szemmel figyelve apját, aki már-már visszaért hozzájuk.

A nagy húsevő egy nyakrándítással dobott családja felé valamit. -Ma sült halat vacsorázunk! BUUUUMMMMM!