László szemei kipattantak. Félelmetes nyugalom járta át a testét és elméjét. Néhány percig mintha nem tudta volna irányítani végtagjait, csak feküdt. Aztán nagy sóhaj kíséretében felült. Gondolatai cikáztak, bizonyosan tudta, hogy ez lesz az utolsó napja, aznap meg fog halni. Körül-belül egy hónapja kapta az információt a megbízhatóan működő halál-előrejelzéssel foglalkozó techcégtől. Nem tévedtek még, a szolgálatukat értékelő visszajelzések alapján. Rengetek téma jutott eszébe, vajon jó ötlet volt-e kérni a cég szolgálatait, nem lett volna-e jobb, ha nem tudja előre halála napját. Hirtelen más jutott eszébe: biztosan megtette, amit meg akart még életében; könnyek gyűltek szemébe. A szomorúsága váratlanul, ideiglenesen eltűnt, arra gondolt, hogy így legalább volt ideje felkészülni, megtölteni izgalommal utolsó heteit. A hálószoba ajtaja felől hangokat hallott. Vett még egy nagy levegőt.

-Fent vagyok, gyertek! -olyan közömbösen sikerültek első szavai.

A zajok folytatódtak, és csak egy bő perc után nyílt az ajtó, felesége lépett be.

-Drágám, nem is tudom, hogy.. – hangja megremegett.

László felpattant, feleségéhez sietve szorosan megölelte. Még mielőtt sírni kezdtek volna, a férfi kedves mosollyal párja szemébe nézett.

-Csak vidáman! -László hangja is gyengének tűnt, de nem tört meg. -Azt szeretném, hogy ne szomorkodjuk túl a mai napot. Félek, hisz tudod, de főleg azért, mert én megyek, Ti pedig itt maradtok, félek, hogy nehéz lesz, de pont ezért a mai nap ne az elmúlásról szóljon.

Felesége letörölt néhány csepp könnyet, és próbált mosolyogni. -Igen ezt beszéltük, készültünk rá, de nem lehet elképzelni, milyen is lesz az utolsó nap. Mit szeretnél, hogyan tovább?

-Sokat beszéltünk tényleg, még többet gondolkodtam. Azt hiszem szeretnék egy ideig egyedül lenni, szembenézni magammal, a halállal. -szemét lesütve osztotta meg kérését a férfi.

-De, hogy hogy? Nincs sok időnk, és nem szeretnél minden percet velünk lenni?? -Felesége elhúzódott tőle. -Pecázni is elmennél még, vagy kártyázni a haverokkal?

László csak egy nagy sóhajjal tudott válaszolni. Pár másodpercig csak néztek egymásra, talán vártak a másikra, hogy folytassa a beszélgetést, de nem tudtak mit mondani. 2 gyerek rohant be a szobába és az ágyon ugrálva figyelték szüleiket.

Apa és anya még egy hosszúra nyúló pillantás után mosolyogva fordultak gyermekeik felé.

László leülve az ágy szélére, boldogan nézte csemetéit. -Sziasztok! Hogy aludtatok? Álmodtatok valamit?

A kisebbik fiú hevesen rázta a fejét, a nagyobb befejezte az ugrálást és apja mellé telepedett. -Apa, én azt álmodtam, hogy nem kell ma meghalnod.

László megölelve, egy puszit nyomott a fejére. -Édeske, nem kell meghalnom, hanem sajnos a mai nap az, amikor meghalok, az élet így hozta. Tudod régebben, nem volt még lehetőség ezt előre tudni, legtöbbször váratlanul történt meg. Se idő, se lehetőség nem volt elbúcsúzni a szeretett emberektől, az sokkal fájdalmasabb lehet. Nekünk volt egy hónapunk, hogy beszéljünk a halálról, a jövő terveiről, hogy mennyire szeretjük egymást.

-De apa, olyan sokat nem is beszélgettünk. -a kisebbik is csatlakozott a beszélgetésbe. -miért kellett akkor oviba menni, ha ki akartuk használni az időt?

-Nem akartunk minden rendszert felborítani, ezért jártatok továbbra is oviba, de mindig hamar elhoztunk titeket és sokkal több időt töltöttünk együtt, mint korábban. -László felesége kedvesen átkarolta a gyerekeket, miközben megbánóan nézett férjére. Gyertek, sütök nektek reggelit, hagyjuk apát egy kicsit, úgyis ezt kérte az imént.

László szívét melegség töltötte el, ahogy nézte családját távozni, különösen felesége édes mosolya adott megnyugvást.

Pár perc elmélkedés után, furcsa jelenséget tapasztalt, gázszag kezdte betölteni a szobát. László gondolatai cikáztak a fejében, hallotta, ahogy családja a reggelihez gyújtották be a sütőt. -Neee!